Az elsõ részben megfogalmaztuk a szerelem jellegét, definícióját és elsõdleges célját.
Azt mondtuk, hogy a szerelem célja a boldog beteljesülés, amit „az ideális állapot megvalósulásának” hívtuk.
Azt is kimondtuk, hogy minden ember szíve mélyén erre az ideális állapotra vágyakozik, vagy vágyakozott ifjú korában. (Persze idõvel némely ember elveszítheti hitét ebben, de alapvetõ emberi jellegzetességnek mondhatjuk az ideákba vetett optimista hitet, mellyel születünk.)

Az elsõ rész végét így zártuk le: Ha megtaláljuk a "nagy Õ"-t, "akkor azt mindenki elõtt vállaljuk és õt hûségesen szeretni fogjuk. Ezzel elérkeztünk a hûséghez, ami már morális fogalom, ezért itt megállok."

Most folytassuk innen a gondolatsort:

A korábbiakban láttuk, hogy a szerelem ideális állapota a boldog beteljesülés.
Ha ez így van, akkor nyilvánvaló, hogy az ember keresi azt a partnert, akivel ez az ideális állapot megvalósulhat. (Ebben igyekezett segítséget nyújtani a 2. rész)

Miután megvan az ideális partner
- akit szeretünk, és aki viszontszeret minket
- ahol kölcsönös szerelem, vonzalom és testi kívánság köti össze személyünket a másikkal,
- akirõl elmondhatjuk, hogy hozzánk illõ fél, s õ ugyanezt érzi rólunk,
akkor valóban megtaláltuk azt az ideális személyt, akit „nagy Õ”-nek nevezhetünk.

Ha ráakadtunk a "nagy Õ"-re, megtaláltuk életünk párját. Ez egy nagyon fontos pillanat, hiszen megtaláltuk azt, akiért úgy érezzük, érdemes volt megszületni!
Mikor jelenlétében vagyunk, érezzük milyen jó vele. Sõt, szinte elhalványul minden más amikor társaságában vagyunk, és érezzünk azt a különös vonzalmat amit senki más iránt sem érzünk. Szüntelenül vágyakozunk jelenlétére, szomjazzuk szavait, pillantását és illatát.
Eszünk ágában sincs elhagyni õt, de még csak eszünkbe sem jut ilyen gondolat! Õ ugyanígy gondolja rólunk: elhagyásról, cserbenhagyásról szó sem lehet!

Ez egy újabb egyetemes emberi adottság: az ideálist örökkévalónak óhajtjuk.

Ha az élet bármilyen terén tökéletes (értsd jól, a keretek között értem) kapcsolatra, tárgyra, személyre, közegre, tényezõre, ismeretre (stb.) bukkanunk, akkor arról sohasem fogjuk úgy gondolni: „no most már elég, legyen vége”.
Ha így éreznénk, nem volt tökéletes (még a keretek között sem) az a tárgy, az a személy, az a dolog, az a közeg (stb.) aminek a végét és megszûnését óhajtjuk.

Visszatérve a szerelemre ezt mondhatjuk: A szerelemnél ugyanígy áll ez a törvényszerûség. Az ideálist örökkévalónak óhatjuk.

A valódi szerelem vágya örökkévaló, s megvalósulása éppen ezért: sírig tartó.
Az ilyen szerelem megélése igazi mûvészet, melyet tanulni kell, melyben fejlõdni és gyarapodni...

Mivel egyetemes törvényszerûség, hogy az ideálist örökkévalónak óhajtjuk, ezért a hûség mint morális cselekvésforma szükségszerû velejárója az igaz szerelemnek, sõt, fõjellegzetessége.
Ez különbözteti meg a valódi szerelmet a hamisítványtól. A valódi szerelemben a felek a "hozzájuk illõ társsal" egy életen keresztül ragaszkodnak egymáshoz.

Annak bizonyítására, hogy ez mennyire így van, gondoljuk el a következõket: Tegyük fel magunknak a kérdést: Voltunk már igazán szerelmesek? Volt már olyan, amikor szívünket, gondolatainkat és egész lényünket teljesen betöltötte kedvesünk személye? Ha erre a kérdésre igennel felelünk, tegyük fel a másodikat: Nehéz volt hûnek lenni szerelmünkhöz?
Én azt gondolom a válasz nyilvánvaló. Hiszen amikor az embernek minden porcikája vágyakozik a másik után, egyáltalán nem nehéz a hûség, sõt, a hûtlenség lenne nehéz.

Nagyon szépen fogalmazza ezt meg Salamon király az énekek énekében:
„Mint a liliom a tövisek közt, olyan az én mátkám a leányok közt. Mint az almafa az erdõ fái közt, olyan az én szerelmem az ifjak közt. Az õ árnyékában felette igen kívánok ülni és az õ gyümölcse gyönyörûséges az én ínyemnek" (Én 2,2.3.)

A kép azért szép, mert beszédes. Míg mindenki más olyan a szerelmes számára mint a tövis, addig szerelme olyan mint a liliom. Amíg a többi leány olyan mint a terméketlen fa, addig kedvese gyümölcstermõ fa.
S nem nehéz hûnek lenni a liliomhoz a tövisek ellenében! A ragaszkodás sem nehéz a gyümölcstermõhöz, a meddõ fákkal szemben! Az érzés ilyesmi:
Elmondhatatlanul jó vele lenni, és szerelme gyönyörûséges!

(A baj nyílván akkor van, ha az ember nem a liliomot, vagy nem a gyümölcstermõ fát szereti, vagyis nem a „nagy Õ”-t, de errõl a kérdéskörrõl késõbb szólok majd)

Röviden összefoglalva: a hûség nem nehézség, és nem valami ódivatú lejárt fogalom, hanem szükségszerûség.
E nélkül nem is létezhet az igaz szerelem. E nélkül csak sok „nem igaz” szerelem létezhet, ami elõbb utóbb a felek számára fájdalomhoz és sérüléshez torkol.

Mondandónk summája tehát ez lehet: a valódi szerelem szükségképpen össze van kötve az erénnyel, melyet ebben az esetben hûségnek hívunk.
Az igazi szerelem tehát hûséges szerelem.

- Az igazi szerelem a hozzá illõ párját keresi, és nem adja oda magát másnak.
- Az igazi szerelem amikor rátalál hozzá illõ párjára, örökre odaadja magát neki.
- Az igazi szerelem természetes folytonossággal nõ bele a házasságba, ahol minden téren kiteljesedik.

Végezetül tehát:
Az igaz szerelem célja a párválasztás, a házasság, a család alapítás, az utódok létrehozása.
Más szóval az élet átörökítése és továbbadása.
Röviden: a valódi szerelem végsõ célja maga az élet.